Be kell vallanom, fogalmam sem volt, hogyan kezdek neki a FOKUS Alapítványról szóló szöveg írásához, és valószínűleg még mindig ódzkodnék ettől, hiszen ilyenkor az a veszély fenyegethet, hogy a szövegem a FOKUS érdemeinek olcsó dicsőítésébe vagy száraz felsorolásába csap át. Viszont megesett az a vasárnapi (nem-fesztiváli) este augusztus végén, amikor legelőször is megnéztünk egy pythoni-šijani tragikomikus filmet a Szabadegyetem amfiteátrumában, Andrej Boka 33. nap című alkotását, azután meg elmentünk a Pink Floyd Tribute „kamararöprízére”, a Cobra sörözőbe. Természetesen, mindkét projektumot támogatta „mind erkölcsileg, mind anyagilag” a FOKUS Alapítvány az Ifjúsági Kultúráért stb… stb. És most ez beállítottnak fog tűnni, de a moziba menetel előtt a Medijala művészműhelyben ültünk, melynek a Noé bárkája című projektuma rendkívüli vizuális attrakció volt Palicson (a projektumot a FOKUS Alapítvány támogatta), és a Pionir 10 közismert dalait hallgattuk, melyeket nemrég rögzítettek a híres újvidéki M-Stúdióban (a projektumot a FOKUS Alapítvány támogatta). Nem állítom, hogy az említett projektumok nem valósulhattak volna meg, ha nem támogatja őket (erkölcsileg és anyagilag) a Famózus Alapítvány, de jellemző, hogy az utóbbi három évben a minőséges, és mind a stílus, mind a szenzibilitás tekintetében urbánus kulturális események zömének hátterében ott rejtőzik eme „kultúragyár” – így nevezték, némi öniróniával, önmagukat.
.........................
Be kell vallanom, Szabadkán megszűnt a kulturális légszomj, amióta a mainstream kultúra széles medréből kivált egy másféle kulturális igény, elsődlegesen azon városi populációé, amelyhez már évtizedek óta mint a rossz végzet, hozzáragadtak bizonyos jelzők – alternatív,underground, urbánus, szubverzív, gay, narkós.

A kultúra terminus határtalanná szélesedett az elmúlt harminc évben, ma már magába foglalja a „jelképes cselekvés” minden formáját. Ez a hipertrófia a magas/alacsony, elitisztikus/populáris, hivatalos/marginális, illetve a mainstream/alternatív kultúra oppozíciók megszüntetéséből ered. Ezek a dichotómiák az ideológiailag ellenőrzött évtizedekben működtek, egészen az állam széteséséig. A meglepetésszerűen, „semmiből” születő nemzeti érzelmek ébredését követően megtörtént a kultúra látszatdemokratizálása, s ennek Szabadkán az volt a célja, hogy biztosítsa a (vallási, etnikai, kulturális) különbözőségek békés együttélését, és a „kultúra területe” kínálta „nem-erőszakos”, jelképes mechanizmusok elfogadását. Röviden, a „kultúra” kellett, hogy biztosítsa a toleranciát és a másság tiszteletben tartását, míg a közvetlen problémákat – mint amilyen a szegénység, a munkanélküliség, a társadalmi biztonság szétrombolása minden szinten, a gyanús privatizáció, és az újkori mágnások korlátlan politikai hatalomgyakorlása – elfedi a folklór, illetve a multikulturalizmus leple. Ennek a felismerhető és az elviselhetetlenségig ismételt kulturális diskurzusnak a funkciója a modern társadalmi antagonizmusok neutralizálása és a pacifikáció végrehajtása lett.

Kis városunk megszépített valóságában az utóbbi évtizedek során bekövetkezett azoknak a kulturális történéseknek a hipertrófiája, melyeknek hatóköre és jelentősége az esetek többségében nem lépi túl a lokális kereteket, ezzel ránk húzza az észak-szerbiai egzotikus bennszülöttek szerepét – akiknek úgysincs számottevő hatása a környezetre –, és szinte puszta szórakozássá alacsonyítja a kultúrát. Másrészt, a hivatalos kulturális intézmények, földuzzasztott bürokráciájukkal és példátlanul magas fenntartási költségeikkel valóságos mamutokká váltak, hiszen képtelenek igazodni az újonnan keletkezett társadalmi valósághoz, technológiailag és biológiailag is elöregedtek, az ún. nem-termelési szektor egyre restriktívebb foglalkoztatási politikája következtében. A kába középkorúság lett a szabadkai kulturális intézmények általános jellemzője. Ilyen körülmények között nem alkalmatlan az a kijelentés, amely a helyi Tanács – közművelődési és tájékoztatási ügyekkel megbízott – tagjának szájából hangzott el, miszerint Szabadkán a hagyományos kultúra a „legfontosabb”, s emellett a fiatalabb, s ugyebár a logika szerint ebből következően egyben vakmerő, szubverzív populáció meg kell hogy elégedjen az intézményen kívüli tevékenységgel és kénytelen hosszú harcot folytatni az újabb keletű, a kornak megfelelő, a dicső múlt emlékétől szabadult és a saját köldök nárcisztikus bámulásától mentes szenzibilitás legcsekélyebb érvényesítéséért is.

Ezt a hagyományos kisvárosi „ne háborogj”-filozófiát egy Fantom-Alapítvány felbukkanása kavarta fel, melynek eszmei szerzői idegen bérencek, akik gyűlölik mindazt, ami lassú, régi és szabadkai, és amelynek nem más a célja, mint hogy egyszer és mindenkorra leszámoljon a genius loci-val, és hogy Szabadka urbánus dzsungellé váljon, s egyben megszabaduljon minden misztikus identitás-szimbólumtól, mint amilyenek a gémeskút, a pörkölt, vagy a szérű. És ami a legszörnyűbb, az adófizetők pénzüket manapság szégyentelenül sikamlós könyvekre költik – mint például a „Szex és provincia” –, sötét garage-együttesekre, amelyek „valószínűleg ragasztóznak”, három napos fesztiválokra, amelyeken az egyébként tisztességes fiatal populáció „a hajnali órákig rázza magát valami fülsiketítő zaj ritmusára”, afféle „nagyvilági utcai zenészekre, akik otthon senkit sem érdekelnek”, el nem ismert költőkre és festőkre, akiket „csak az anyjuk szerethet” és még holmi performanszok sokaságára és a léhűtő ifjúság egyéb haszontalan kedvteléseire.

Ezért hát, kedves örökös hagyományőrzők, tegyenek csak meg mindent, hogy egyszer s mindenkorra szárnyát szegjék ennek az Alakoskodó Alapítványnak, amely össze merészelte törni a tükrünket, hogy Szabadka egy másik arcát mutathassa meg, s hogy teret adjon egy új generációnak, amely örökösen fájdalmas önreflexiójával írja a város modern történelmét.