Két az Európai Filmek Fesztiválján látott filmről lesz szó. Mindkettőről azt mondják, hogy hiánypótló alkotások. Az egyik német/szlovák (Juraj Nvota: Muzsika (Muzika)), a másik magyar (Almási Tamás: Márió, a varázsló). A Muzsika a ’70-es évek végén egy szlovák kisvárosban, a Márió, a filmbéli meghatározás szerint „valahol Magyarországon, pár évvel a rendszerváltás után” játszódik. Mindkét film a kisemberről szól, a többre hivatott kisemberről. Azt kísérhetjük végig figyelemmel, hogy hogyan próbálnak ezek a kisemberek kitörni abból a szűk világból, amelybe sorsuk kényszerítette őket. A Muzsika főhőse Martin, a villanytelep olajozó segédmunkása, aki feleségével és újszülött kisfiával az anyósáékkal egy háztartásban él. Életét azonban elsősorban a zene határozza meg, szaxofonjával és a dzsesszel próbálja áttörni annak a bizonyos szűk világnak a határait, amit a filmben konkrétan az osztrákokat tőlük elválasztó szögesdrót jelenít meg. Persze a szabadságba röpítő kihagyhatatlan motívum, a szerelem, méghozzá a tiltott/bűnös szerelem is szerepet játszik a történetben.

Almási filmje pár évtizeddel később játszódik az utóbbi évek filmterméséből (de akár gondolhatunk a kortárs magyar drámára is, a Portugálra vagy a Gézagyerekre) jól ismert lepukkant magyar faluban, és a kiskocsmában. A Márió, a varázsló című film főszereplője Vera, aki tehetségével, érzékenységével kitűnik a falu asszonyai közül. Az ő szűk világának keretei a házuk kerítése és a disznóólak, amely keretek közül akkor lép ki, mikor egy olasz beruházó cipőgyárat nyit a faluban. Vera esetében elsősorban a szerelem, ami ugyanolyan tiltott és ugyanolyan bűnös, mint a másik filmben, az, ami megadja a röpüléshez szükséges löketet. Míg azonban Martin és a „bűnös” csábító tiltott kapcsolata reális, megfogható, ezáltal valódi szabadságot adó, Veráé irreális, képzeletbeli, csak a nő vágyálmaiban megtestesülő, tehát szükségképpen bukásra ítélt szerelem. Az olasz cégtulajdonos ugyanis nem „veszi a lapot”, több szinttel Vera világa fölött jár, észre sem veszi az utána epekedő nő szerelmét, és talán ugyanezen ok miatt Vera sem veszi észre, hogy a férfi teljesen közömbös iránta. A Muzsika Martinja a zene segítségével végigszállva a maga jól ívelt röppályáját nyugvópontra ér: visszatalál családjához; Vera önmagától, a családjától és mindenkitől elszakadva zuhanórepülést hajt végre és elbukik. Az igazi különbség a két film között viszont az, hogy a Muzsika élvezhető, hihető, a Márió, a varázsló viszont erőltetett, hiteltelen, ahogy a vége felé közeledik egyre bosszantóbban gagyi. A figurák sztereotípiákra épülnek, maga a történet egyrészt az unalomig ismert, másrészt felháborítóan valószerűtlen. Valószerűtlen Vera őrülete, gagyiak a hatásvadász jelenetek, a történet végi gyilkosság várható és tudható, és éppen ezért, mikor bekövetkezik, felháborító. Nvota filmje is egysíkú, mélységet nélkülöző, de szórakoztató filmként megállja a helyét, a figurák, a jelenetek hitelesek, motiváltak, a történet jól felépített. Nem kavarták fel az érzelemimet, nem kellett mélyen elgondolkodnom mikor kijöttem a moziból; a Márió után viszont sértve éreztem magam: mit gondolnak ezek rólam, hogy így beszélnek velem?