Kit tartasz idegennek? Az öreget, a beteget, a más nemzetiségűt/bőrszínűt… Igen, ha belegondolunk, tele vagyunk idegenekkel. A mi jó öreg Európánk az idegenek helye lett…

Urbán András társulatának új darabja, az Idegen – reflexiók, amelynek Camus: Közöny (eredetiben Az idegen) című regénye az alapja, az idegen-témára épülő diskurzussal kezdődik. Négy színész overallban ül a színpadon, szemben a nézőtérrel és a lassan helyet foglaló közönséget figyeli türelmetlenül, dühösen, idegesen. Mikor kialszanak a nézőtéri fények, elhangzik az első kérdés: szerintetek van itt rendőr? Ezután következik az Urbán-darabokból jól ismert improvizációra épülő, a kiinduló szöveget „mellőző” (ironikus) aktualizálás. A színészek a beszélgetésben eljutnak a rendőr/spicli/besúgó témában odáig, hogy a rendőrnek köszönhetjük a biztonságot, és jó, ha megbüntet, mikor például gyorsan hajtunk, mert így megvéd minket a balesettől. A besúgó pedig a kor krónikása. Azután megemlítődnek mindazok, akiktől jó, hogy a rendőrök megvédenek: a koldusok, akik összepisálják a várost, az öregek és a nyomorékok, akik akadályozzák az embert a munkában és haladásban, a gyerekek, akik csak bőgnek és ok nélkül előnyben részesülnek, a feketék, a sárgák, a kreolok, akik elözönlötték Európát, és akik miatt már nem érezhetjük magunkat otthon stb. stb.

A következő jelenetekben egymást váltják a színészek beszélgetései és a Camus-szöveg egyes részletei. Lassan szétterül a színpadon a kezdetben még fekete zsákokban lévő homok, és a játéktér az őt körbezáró álló (fényükkel a napot szimbolizáló) reflektorok és a színpadot beterítő homok hatására átváltozik stranddá. Egy bezárt térré, amely bezártságot a folyamatosan hangsúlyozott erős fény és hőség tesz súlyosabbá, feszültebbé.

Az aktualizáló jelenetekben látunk különböző árukat ránk sózni próbáló ügynököket, fociszurkolókat, strandoló fiatalokat; nagyjából más Urbán-darabokból már ismert, tipikus figurákat karikírozva, a bikini vonalukat nézegető, igazgató, közben nemi erőszakról beszélgető nőket.

Meursault történetét a regényben a főszereplő szemszögéből ismerjük meg, egyes szám első személyben elmesélve. A színpadon azonban nem Camus regényének adaptációját látjuk. Mint ahogy már megszokhattuk, Urbán darabjaiban a szöveg csak kiindulópont, amire azért van szükség, hogy a társulat aktuális érzéseit, véleményét jelenítse meg. Meursault történetét a mellékszereplők elmondása (monológja!) idézi fel, úgy, hogy feltételezett a közönség szöveg-ismerete. Ily módon távolodik el tőlünk maga a sztori, de a főszereplő személye is (akit Béres Márta alakít, fokozva az eltávolítást). Meursault csak néhányszor jelenik meg előttünk, mindig mint egy álom, egy megfoghatatlan alak, aki folyton a tűző napról beszél, az elviselhetetlen forróságról és vakító fényről. A megjelenése, a beszédmódja teljesen elkülöníti őt a többi szereplőtől. Valóban idegennek látjuk/érezzük őt. Idegen testnek a környezetében.

A szegedi előadás munkabemutató volt, Idegen – reflexiók címmel. Az első zártkörű, szabadkai munkabemutató címe A strand volt. Megnézve az előadást bennem nem állt össze egy teljes kép. Az Idegen – reflexiók címet találónak érzem. A nézőben valóban reflexiók támadnak. Meursault története illusztrációnak tűnik, a strand, mint helyszín nem elég erős, éppen a beékelt improvizációs jelenetek miatt. Azért is jobb a jelenlegi cím, mert az Urbán-darabokra jellemző aktualizálás pontosan így működik. Ettől jók, élők számomra ezek a darabok. Nyilván nézőként tovább aktualizálom a látottakat, de a színpadon látott interpretációt jó nézni. Mert – számomra – ez a színház lényege. Az, hogy rólam, nekem szóljon. Az Idegen – reflexiók című előadás is ilyen. Elgondolkodhatok Meursault történetén, idegenségén, és a pillanatnyilag számomra élő idegenséggel kapcsolatos tapasztalatokon.

Az előadást élőzene kíséri, jól illeszkedve a jelentekhez. A játékteret hatalmas álló reflektorok veszik körbe, fényükkel jelképezve időnkét a tűző napot. A Camus-regény részleteit – a monológokat – egy-egy fentről jövő, melegebb fényű, halványabb lámpa megvilágításában mondják el a színészek. A jelmez nagyon egyszerű, az overallt később fekete fürdőruha váltja fel mind a négy színész esetében. Összességében a darab technikai megoldásairól elmondható, hogy pontosan, tisztán segítik a színpadon zajló események értelmezését.

A zárókép tökéletes. Miután a sötétben elhangzik Meursault utolsó monológja, nem túl erős reflektorfényben egy félmeztelen férfi felsőtestet látunk. Mozdulatlanságban, csendben. Gondolhatunk bármire. Én arra gondoltam, hogy milyen szép az ember. Így. Önmagában, pusztán. Arc, háttér, ideológiák nélkül.

szereplők: Mikes Imre Elek, Mészáros Árpád, Erdély Andrea, Béres Márta