„Kezdetben vala az Ige…” – János evangéliumának talányos indítása a független, teremtő emberi szóról nem hagy szemernyi kétséget sem afelől, mennyire meghatározza értelmes lény mivoltunkat a beszéd és a nyelv. A tapasztalati valóság megerősítést nyer, amikor nevet adunk minden érzékletnek, érzéki tapasztalatnak. Lemásoljuk, összefoglaljuk az élményt: hangsorrá alakítjuk. A nyelven keresztül a megtapasztalt valóság párhuzamos életre kel egy metafizikai síkon. A beszéd absztrakt érintkezés egy másik lénnyel. A beszédbe csomagolt gondolatcsere aláveti magát a grammatika és a szintaxis szabályainak: elfogadjuk azt a kommunikációs rendszert, amely eleink tapasztalatainak felhalmozódásával jött létre. Eleink? Átvesszük nyelvüket és valóságképüket. Így részei leszünk egy közös történetnek, amely nem ér véget: általunk tovább folytatódik. Ha ellenszegülünk is neki, vagy ha meg is tagadjuk, ha fejtetőre állítjuk is a dolgokat, hogy megszabaduljunk a múlt kényszerűségeitől, akkor sem velünk kezdődik a történet. Megérkezünk egy már előkészített terepre, ahol régóta adottak a játékszabályok, és csupán az élet önállósága és magánya által kitermelt kétségekkel vagyunk felszerelkezve.

Az emberi hangok moraja a magányosok menedéke. A hangok sora beszéddé áll össze, melyet vagy megértünk vagy nem. Ha megértjük, egy nyelvi közösség részének érezzük magunkat. Mi megértünk téged, s te megértesz minket, ergo: hozzánk tartozol. A nyelv nem választás kérdése, mint ahogy a család, a szemszín, a horoszkópjel, a születés helye sem az.Az identitásodalaptulajdonságai kiszabják a határaidat, akárcsak a gravitáció törvénye. A kínkeserves erőlködés, hogy kitörjünk a rendszer kereteiből és magunk alakítsuk a sorsunkat, teremtő erőt követel. Tanúbizonyságot az egyetlen, az adott valóság újraértékeléséhez. „Tágra zárt szemmel”, hogy a tudatban őrzött valóságnyomok áttekinthetőbbek, s az érzékelhető világ felszínére emelhetőek legyenek. S a fecsegés pusztaságában létrejön az artikulált beszéd.

A jól bejáródott valóság gátolja az új tartalmak és a másféle emberek felbukkanását. Azokét, akiknél összhangban vannak a gondolatok és a szavak. Belenyugodtunk az ember „természetes” alantasságába, elfogadtuk azt az eszmét, amelyet a banalitás mindentudó apologétái igazolnak és hirdetnek. Minden széttagolt, megindokolt, leegyszerűsített és megemésztett – a könnyedén tanulni és előrehaladni képes ambiciózusok szükségleteinek megfelelően.

Bábel tornya a hazugságokra épülő hatalmi hierarchia metaforája, az önnön ellentmondásosságának terhe alatt összeomló rendszeré, amelyben az ostobák – önnön zárt rendszerük keretei között – csak locsognak, míg a bölcsek: kommunikálnak. A kommunikáció megköveteli a letisztultságot és a tömörséget, s nem tűri meg a fölösleges információkat és a túlzott személyességet. Kommunikációs-információs-globalizációs társadalomban élünk, ahol nem nagy a kereslet a nyelv kifinomultsága és a szavak jelentésének rétegzettsége iránt. Nagy projektum van folyamatban. A számítógépes nyelv a beavatottak nyelve, az egyetemes fejlődés papi kasztjáé. A bináris kódé. Vagy a hálózaton belül, vagy a hálózaton kívül vagy. Tertium non datur.

A bábeli könyvtár felöleli az emberiség minden tudását és a világ összes, nyomtatásban megtestesült nyelvét. A felvilágosultak élőbeszéde, a művészek improvizációi, a rapper szubkultúra nyers poétikája a szórakoztatás világába száműzettek. Feltúrjuk a könyvtárakat, olyan tudás után kutatva, melyet a hozzánk közelállóktól nem tudunk megkapni. A könyvek sem válaszolnak a kérdésekre. Az írott szó egyirányú kommunikációt folytat.

Elnézegetem a polcokon a véletlenszerű sorrendben álló könyveket. Egyenlőtlen váltakozást látok, mind a téma, mind a nyelv tekintetében. Nem igaz, hogy több embert érek, ha több nyelven beszélek s olvasok, téves ez a régi mondás. Nyelveim összessége a saját örökségem. Kincs, melyet nem én kértem, és amely önmagában még nem elég a boldogsághoz. A kimondott szavak mélyén ott rejlik az adott nyelven beszélők értékrendje. Az egy, adott, saját nyelvé. A többit pragmatikus okokból sajátítjuk el, mint ahogy például a számítógépes nyelvet is. Ezek nem követelnek személyes lojalitást.

Két különböző nyelv: két különálló világ, ahol a kétnyelvűség határeset. Marginális jelenség. A marginálist pedig csak egy hajszál választja el a száműzetéstől, legyen az akár önkéntes, akár kényszerű. Az a hely, ahol a centripetális erők nem érvényesülnek többé. Ilyen Szabadka. Nárcisztikusan viseli előkelő magányát, és kevélyen büszke a másságára. A nyelvi határok itt mitikus méreteket öltenek. Szabadkán az emberek könnyen összemelegszenek, de nem így a nyelvek. Ezen a tájon, ahol még mindig a romantikus történelem felfogás rózsaszín-gőgös ködképei uralkodnak ott a spanish-english, spanglish teljes mértékben ellehetetlenül, az amerikai hétköznapok elfajzott nyelve nem létezhet. Csak a „bennszülött” bunyevác nyelv képes türelmesen idomulni a különböző nyelvek önkényéhez, ahhoz az önkényhez, amely annak a másiknak, annak a kevésbé értékesnek, annak az idegennek a felülmúlására és visszaszorítására tör.

Anyám harmincéves volt, amikor Belgrádból Szabadkára költözött. Magyarul soha nem tanult meg, mentségképp (mentségképp?) az időhiányt, a nyelv összetettségét hozta fel, meg azt, hogy a gyerekei kinevetik a vicces kiejtése miatt. Még a cirill betűs kézírását is felcserélte latin betűssel, de továbbra is amolyan túlzottan kerek betűket használt, ami nekem sohase tetszett, a latin betűk elegáns keskenységével ellentétben.

A nyelv a nemzet identitásának, különbözőségének hordozója. Az összetartozás érzését alakítja ki az azonos nyelvet beszélőkben. Éppen ezért az öröklött kétnyelvűség kettészakadtságot jelent. Annak lehetetlenségét, hogy a szerzett tapasztalatokat egyetlen nyelvi rendszer által lehessen kifejezni. És az akadályt nem az egyes nyelvek képezik, hanem a hozzájuk fűződő, rejtett érzelmek. Mint amilyen a „mi jobbak vagyunk” üzenete. Válaszd ki a nyelvet, s kiválasztottad, melyik oldalra álltál, hogy melyik úton indulsz el. A hatalom felé vezető út szoros kapcsolatban áll a domináns nyelv elsajátításával, ez a társadalmi siker kulcsa. Ha a másik nyelvére mint kevésbé értékesre tekintünk, akkor a nyelvek különbözőségében hierarchikus viszonyt látunk.

A szerbhorvát nyelv kétség kívül uralkodó volt valamikori Jugoszlávia europeizált térségeiben is. A háború lebetonozta a határokat, s elválasztotta a szerbet a horváttól, s így a szerb egy „kis” balkáni nyelvvé vált. Két írásmódjával, földrajzi kiterjedtségével és sokszínű kultúrájával a szerbhorvát centripetális erővel vonzotta magához a másságok magányos szigeteit. A kulturális „melange”-októl mentesült és az archaikus tartalmak kutatása felé forduló szerb nyelv egyre kevésbé képes betölteni az összekötő kapocs szerepét.

A kétnyelvű gyerekek létezésének puszta ténye számos előítéletet kérdőjelez meg. Már első napjaikban egyszerre két vágányra helyezik őket, s könnyedén sajátítják el a nyelveket, amelyeken beszélnek hozzájuk. Siklanak a valóság megnevezéseinek tömkelegében, mindaddig, amíg nem tesznek eléjük olyan akadályokat, amelyek se nem lexikai, se nem grammatikai, de még csak nem is szemantikai természetűek. Az akadályok a fejekben keletkeznek. A saját beszéd gőgös exkluzivitásában. Az együttérzés hiányában.

Így hát nem meglepő, hogy a kétnyelvű gyermekek titokban mérlegelni kezdik, melyik nyelv teszi őket társadalmilag elfogadottabbá. Tudják, hogy az emberekben egyfajta ellenérzés él a mássággal szemben, még ha a politikai korrektséggel vagy a proklamált multikulturalizmussal is próbálják leplezni. Tisztában vannak vele, hogy a közösség egy másfajta rőffel méri őket, akkor is, amikor erőszakosan eltulajdonítja őket a „másfajta beszéd” tagadásával, és akkor is, amikor diszkréten és nagyon tapintatosan elutasítja őket.

Két nyelv valójában mindig két egymással viaskodó világ. A történelem lakonikusan szól a leigázás és a pusztítás állandóságáról. Mind a nyelvek, mind az emberek esetében. A leigázottaktól mindent elvettek a civilizáció nevében, és új dolgokat erőltettek rájuk. És nem tudnak már önmaguk lenni, hanem csak a hatalomtartók fakó utánzatai. A saját utat járni – ez a szabad emberek kiváltsága. Mondd el szabadon, ki vagy, de azon a nyelven, amit megértünk. A nyelv intimszférái nehezen fordíthatóak le, ezért a kétnyelvű lényegiség egy részét mindig árnyék fedi. Ha lefordítom önmagam, az már nem én vagyok többé. Elveszek a jelentésben. S ez ellentmondás egy olyan személy esetében, akinek a nyelv a sorsa.

A normális emberek szerencsére alkalmazkodóak, s nem adnak túl nagy jelentőséget a nyelvnek. A szavak mégis csupán a megértés eszközei, amelyekhez mindenki hozzáadja a maga sajátos árnyalatát, összeszőve, kifordítva, hibásan hangsúlyozva azokat. Amikor saját furcsa szóalkotmányaival gazdagítja a nyelvet. Amikor nem fél a megvetéstől.

Egy német nyelvész, Klaus Bochmann szerint a xenofób nemzeti nyelvi purizmus mindig a fasiszta ideológia jele. Frangolok – ez az angol kifejezéseket a mindennapi beszédben előszeretettel használó franciák gúnyneve. Az eszperantó egy gettóban élő zsidó megható és sikertelen kísérlete egy „neutrális és anacionális emberi nyelv” megteremtésére. A valóság viszont könyörtelen, és a gyermekeink tudják, hogy a jövő az angol nyelvé. So, ”always look on the bright side of life”.

Fordította: Orovec Krisztina