Radu Jude: CEA MAI FERICITA FATA DIN LUME (A legboldogabb lány a világon), 2009, román

Bármennyire is próbálta már meggyőzni az embereket bármilyen rezsim, teória vagy szereteten alapuló elképzelés: léteznek kategóriák, osztályok, amikbe besorolunk embereket. Persze, hogy szükséges ez ahhoz, hogy feltaláljuk magunkat a folyton változó világban, hogy könnyebben tudjunk kezelni embereket, helyzeteket. De elég rossz érzés az, ha az ember egy adott osztályba tartozik, tudja is magáról és mélységesen zavarja is ez a tudat.

Nem lehet leküzdenünk azt az osztályt, amibe beleszülettünk. Hiszen bármennyire is a környezet és a gének hatásának interakciója határozza meg lényünket, fejlődésünket és a későbbiekben törekvéseinket, nehezen tudjuk levetkőzni azt, amibe beleneveltek, vagy amibe mi magunk beleszoktunk.

Nincs az az isten, aki elhiszi, hogy valamelyik társadalmi osztályhoz való tartozás tudata olyan érzelmeket váltana ki az emberből, amelytől jobban tudná érezni magát. Legfeljebb rosszabbul, mert rádöbben arra a mélységes magányra, amely a csoportjában körülveszi és, amely a csoporthoz való tartozás által elválasztja az emberiség többi részétől: más osztályoktól.

Csúnya dolog besorolni (ejnyebejnye) de a film hősnője erősen középosztálybeli, román lány. A családja is középosztálybeli. Az álmaik is középosztálybeliek. Csak az az autó, amit egy szörp címkéinek beküldésével nyert, az nem középosztálybeli (mert akkor nyert volna egy sima Daciat, de nem, ő Logant nyert)

Csúnya dolog az is, hogy a nyereményjátékok a legtöbb esetben olyan státusz szimbólumokkal kecsegtetnek, melyek elnyerésével egy másik (feljebb lévő osztály) életébe kaphatnak betekintést a kedves nyertesek. Persze csak betekintést, mert nincs az a luxuskocsi, amit egy középosztálybelinek megéri nem eladni: megtartani, javíttatni, fenntartani, polírozni, hajtani és beparkolni a középosztálybeli garázsba, vagy annak híján a lakótelepi parkolóba. Mert az igenis kirí a többi, középosztálybeli autó közül.

Az ember – nem saját hibájából adódóan, hanem az élethelyzetéből fakadóan – nem tud mitkezdeni azokkal a dolgokkal – legyen az szituáció, egy vagy több másik személy, tárgy vagy státusz szimbólum – amelyhez nincs hozzászokva. Így az a középosztálybeli ember sem tud mit kezdeni a megnyert luxus autójával. Inkább eladja. És vesz magának belőle középosztálybeli álmot. Mert azzal már tud majd mit kezdeni, azon a terepen már biztonságban érzi magát. Ha el is úszik a nyeremény, a belőle származó öröm, vagy a rajta megvásárolt álom, az nem olyan nagy szomorúság, mert a saját terepén, a saját, jól megszokott kontextusában történik mindez, ami a veszteséget valahogy eleve magában is hordozza.

Az embernek addig van baja a saját osztályával, csoportjával, családjával, státuszával, amíg fiatal. Mert akkor még hiszi, mindennél erősebben, hogy tud változtatni rajta. Persze lehet is. Csak nem tudunk olykor mit kezdeni a változás hozta nehézségekkel, új szituációkkal. Esetleg meg lehet szokni az eleve adott osztályunkat, csoportunkat, családunkat, státuszunkat. Csak akkor jön a kiábrándulás. Hogy mégsem lehet megváltozni. Úgy megváltozni, hogy abban jól is érezzük magunkat. Hogy az az élet úgy és akkor legyen a miénk, ahogy és amikor mi elképzeltük, akarjuk.

Csúnya dolog szegénynek lenni. Pont annyira szegénynek, hogy még ne lehessen joggal szegénynek nevezni magunkat (tehát pontosítva: csúnya dolog középosztálybelinek lenni). Egészen addig keressük azokat a külömbségeket, érveket, amik szerintünk elválasztanak bennünket a középosztálytól, amíg nem békültünk ki vele (vagy a változás lehetetlenségétől)

Vajon az ipar próbálja a luxust leegyszerűsíteni, elérhetővé tenni, vagy csak el akarja velünk hitetni, hogy a luxus egyszerű és elérhető?

Az ipar pontosan a középosztályt célozza meg értékes nyereményeivel. Mert rendben van az, hogy a gazdag ember is szeret nyerni, de nem lesz olyan kitartó, hogy megvegyen akár 100 darab fél literes szörpöt, hogy aztán otthon a cimkéket leáztassa róla és beküldje. Vagy ha igen, hát gratuláljunk neki: megint a kivétel, meg a szabály...

A középosztály nagy része meg elhiszi, hogy tud változni. Olyan ez, mint mikor a gastarbeiter hazalátogat. A család csodálja és becsüli, mert egy nyugati világból jön, szép az autója, szép a ruhája, hoz ajándékot, ad pénzt: olyasmit ért el, amit a család nem tudott. Aztán amikor a gastarbeiter visszatér az egy nyugati világba, pont úgy érzi magát és úgy is viselkedik, mint a rokonai otthon: középosztálybeliségének megfelelően.

Csúnya dolog a serdülőknek olyan lehetőséget adni, amivel valószinűleg nem fognak tudni élni. Mind egyezünk azzal, hogy az élet nem habos és kellenek a szerencsétlen fiataloknak a pofonok, hogy magukhoz térjenek a serdülésből, hogy rájöjjenek hol a helyük ebben a fenenagy világban, de azért mi is tudjuk milyen nagy külömbség van a normális elszomorodás és a drasztikus elszomorítás között. Ahogy a kettő hatása között is.

A film olyan, mintha több konfliktus szálat ölelne fel és akarna kibontakoztatni. Pedig nem. Az alap konfliktus Delia mosolya. Végig kell vigyorogjon egy pár perces reklámot, melyben el kell mondja: ő a világ legboldogabb lánya, mert nyert egy luxusautót szörp-címke beküldés útján, mindeközben az apja eladja a nyeremény autót a forgatás alatt, az ő tudtával, de beleegyezése nélkül. És Delia küzd és néha mosolyog, néha feladja, néha sír... mint bármelyik serdülő. Esetében az a külömbség, hogy megvonták tőle a falatot a belekóstolás, sőt mi több a falat megnyalása előtt. Kinek ne fájna? Melyik osztály tagjának ne fájna ez. Csak egy dolog súlyosbítja ezt a fájást Delia, a középosztály serdülőjének szerencsétlenesetében: nagyot esik, mielőtt felállhatna. Mert egy szegénynek ez olyan lenne, mint egy hülye álom: elképzelni sem lehet, nem tűnhet valósnak. Egy gazdagnak viszont csak állapot. Ez az eset viszont Delia találkozása a rideg valósággal: olyanná fog válni, mint a szülei. A szegényeknek és a gazdagoknak ez evidens, mintha valahogy beléjük se nevelnék eredendően a változás, a változtatás lehetőségét (talán mert senkibe se lehet belenevelni). A középosztálynak meg ott van az a fránya remény, hit, elképzelés, ilyenek. És csábít a gondolat vagy az amit könyvekben olvasnak, filmekben látnak: képesek lesznek többre mint a szüleik. Persze, függ ez a személytől, de sajnos földrajzi és társadalmi helyzettől is, és az hozza magával a kontextust és a lehetőségeket (vagy éppen azok hiányát) és korlátoz, hiába van az emberben meg az erő és a képesség arra, hogy ne ott rontsa el, ne úgy csinálja, ahogy a saját szülei.

Nem lehet az osztályokban hirtelen lépcsőket ugrani. (Az csak akkor lehetséges, ha az ember a hetvenhétmagyarnépmesebeli szegényember legkisebb fia) Hiába a lázongás, a tanulás, az elérési vágy: régiónkban (és környékén) mindenki marad ott, ahová született, marad úgy, ahogy nevelték. Finom változások vannak, de az a kor haladásával jár. Persze, hogy nem úgy él az ember, mint a saját nagyanyja annak idején az ő korában. De a nagyanyja sem úgy élt, ahogy a déd- vagy az üknagymama. Ez a haladás. Vagy a fejlődés. Egy osztály fejlődése. Vagy egy családé.