Az idei Európai Filmek Fesztiválja is hű lett önmagához, maradtak a helyszínek, a szekciók és a válogatók, tehát az idén is garantálva volt a siker. Az alkotók széles palettán – mint, ahogyan azt már a fényíróktól megszoktuk – tárták elénk a világ szegmentumainak egy-egy mozzanatát. Valahogy úgy vagyok az Európai Filmek Fesztiváljával, mint egy puzzle-val. Apró részletekből áll össze az egész, de ebből az egészből el is vehetek, és akkor is valahol a belső látás asszociatív mezejében kialakul egyfajta egésznek tekinthető kép. Mert a fantáziavilág, amelyben sokszor eldönthetetlen, hogy a valóságosságból, avagy a fikcióból van e több, mindig elvégzi a kívánt munkát. Ez a fajta egymásra hatás, vagy inkább egymásba omlás, a fikció és a valóság keveredése jellemző e Fesztiválra (is). De nem ragad le ennyinél, az állandóságban ugyanis van elmozdulás. Az idei alkotások sorában számos olyan kísérletet láthattunk, amelyekkel az alkotók formai-filmnyelvi újításra törekedtek, sok esetben igen sikeresen a befogadás szempontjából izgalmassá, élvezetessé téve az alkotásokat.

Ezen a fesztiválon is számít az, hogy a befogadó gondolkodjék, amellett, hogy közben a film is gondolkodni igyekszik, ezért a formanyelvi változatosság. Így a forma és a tartalom állandó egymásnak feszülése, illetve egymásba fonódásának pulzáló játéka követhető nyomon ezekben az alkotásokban. De ha mégis pontosítani akarunk, akkor azt kell mondanunk, hogy mégiscsak megbillen az egyensúly a valóságábrázolást, a kortárs problémákat boncoló alkotások és a fikciós filmek között – szembetűnő ez főként, akkor, amikor külön-külön vesszük szemügyre a különböző szekciókba beválogatott alkotásokat. A versenyfilmek, mint ahogyan azt már talán meg is szokhattuk, inkább a mindennapi, hétköznapi valóság problémáival foglalkozó, azokat boncoló, filmnyelvi dimenziókon keresztül analizáló produkciók.

Mégis, végignézve az idei filmtermést elmondható, hogy a tematikai fősodort az életből való kiábrándulás, az emberi gyarlóság, a betegség vagy betegesség, a horrorisztikus életszituációk, politikai, gazdasági, társadalmi problémák képezték, legyen szó bármelyik bemutatott filmkategória alkotásairól, animációs, dokumentum, kísérleti,kis- és nagyjátékfilmről. Jó nagy adag valóságinjekciót kaptunk tehát, Európa szinte minden pontjáról, mindenféle stílusban. Hogy mégis megkönnyebbülést érzek az, éppen hogy ennek tudható be, hiszen a kimondott, meg és felmutatott problémák megfogalmazódása által, azok befogadása után az ember úgy érzi erősebbé vált egy fokkal. Újra tudták-e éleszteni a bemutatott filmek a sokszor hiányzó figyelmet? Talán igen, és ha ezt egy fesztivál el tudja érni, akkor nyert ügye van (nálam legalábbis biztosan).

Az emlegetett valóság és fikció összekeveredésében mindenképp a valóság oldalára billen tehát a mérleg, mégpedig a színtiszta, tömény valóságosság oldalára. Olyan alkotásokról van szó ugyanis, amelyek a legmélyebben szubjektív emberi momentumoktól egészen akár az egész emberiség létproblémáival foglalkozó mozzanatokig tárják fel a mindennapi médiából kimaradt, vagy éppen elleplezett, elferdített, elhalgatott eseményeket. Hogy kapunk e válaszokat? Nem hiszem, viszont a kérdések közvetett megfogalmazása maga a válasz a létproblémákra, a közvetett válaszokat pedig magunkban, minden befogadó magában találja meg. Persze nem is feladata a filmnek, hogy válaszokat keressen és adjon, szórakoztasson is ha kell. Végignézve a Fesztiválon bemutatott alkotásokat elmondhatjuk azt is, hogy a bemutatott filmek többsége nem a jelenlegi, pillanatnyi aktualitásokat hajszolja, hanem egy általánosabb aktualitásba ágyazódik, olyan problémákat feszeget ugyanis – még ha a film egy konkrét személyről szól is – amelyek bárkivel, bármikor és bárhol megtörténhetnek és éppen ez teszi hitelessé a látott filmeket.

A szóban forgó alkotások a nagybetűs Másságot “fényrajzolják”. A másságot, mint a szellemi fogyatékosok, rokkantak, a politikai helyzetnek kiszolgáltatottak, családi tragédia részesei, a háborús időszak utáni léthelyzetben kiábrándultak, a narkotikumok hatása alatt állók, a hűtlenek, vagy a szenvedve hűségesek lelki rezdüléseit, léthelyzetét, a helyzetükből való menekülés útjainak irányvonalait tárják elénk.

Persze úgy is tűnhet, hogy mindezek divatos fogalmak, és éppenhogy a Másság, a progresszivitás hangoztatásával közhelyeket pufogtat. De ez a Fesztivál éppenhogy nem hangoztat semmit. Talán éppen ez lehet a válasz arra, a nem rég olvasott kritikára, amely azt nehezményezi, hogy a Fesztiválokról igen csak hiányzik a középiskolás, fiatal generáció. A cikkben arról is olvashatunk, hogy a mai információs társadalomban a fesztiválok értéke egyre csökken, hiszen egy-egy filmalkotás azinternetről is letölthető (az itt bemutatott alkotások szinte egyike sem tölthető le). De éppenhogy arról van szó, hogy az Európai Filmek Fesztiválja nem reklámozza túl magát, nem törekszik a köztudatba a popularitás eszközeivel, éppen ezért szól a másságról, valahogyan meg is teremti azt a hangulatot, amelyről szól, anélkül, hogy kimondaná, vagy ami még rosszabb túlságosan hangoztatná azt. Mindez pedig nem keverendő össze a lustasággal, és a koncepciótlansággal. És ezt a fajta hozzáállást nem könnyű megtalálni, ehhez már egyfajta előtudás, érzékenység és tapasztalat szükséges. Viszont mégiscsak szükség lenne egy bizonyosfajta nyitásra, úgy vélem, hogy az Európai Filmek Fesztiválja kissé magára zárult, és a Mássága kezd Ugyanolyanná válni. Valóban furcsa volt az idén szinte kivétel nélkül ugyanazokkal az arcokkal találkozni, mint tavaly meg azelőtt.