Véget ért a Desiré Central Station – WEST nemzetközi színházi fesztivál. Egy héten át naponta járhattunk színházba, egymástól nagyon különböző, és az általunk – Szabadkán – megszokott színházi előadásokhoz képest nagyon más előadásokat láthattunk. Hét előadást láttam, közülük egy volt csak, amit jobb lett volna nem nézni.

Voltak közös elemek. Visszatérő témák/motívumok. A szombathelyi Weöres Sándor színház Nevető embere nagyon különös világot mutatott be. Nekem leginkább középkori hangulatot idézett meg a vásári komédiásokkal, a sok torz emberalakkal, a papok koncepciós tárgyalásokra emlékeztető bírósági üléseivel. Nagyon jó volt látni azt, hogy a romantika (Victor Hugo regényének adaptációjáról van szó) és a középkor világa hogyan lehet érdekes, aktuális ma is. Persze ehhez kellett a rendező (Jeles András) és az egész társulat profizmusa (szándékosan használom ezt a szót, tudva, hogy a színészek (hivatásszerűen) még csak jövendőbeli színészek. A látvány: a díszlet, a jelmezek, a fény, a koreográfia; a zene végtelenül kellemes légkört teremtett az előadás 150 percére, amely kellemes légkör ellentétben áll magával a témával és a világgal, amelyet bemutat. Az első jelentekben egy kisfiút látunk, akit magára hagytak egy szigeten (Anglia), akiről később kiderül, hogy trónörökös. Hogy ne ismerjék fel, az arcára egy meglehetősen durva műtéttel örök mosolyt vágtak. A kisfiú maga sem tudja, hogy kicsoda, egyedül maradva elindul, míg a hóban rátalál egy halott asszonyra, akinek a mellén egy még élő kisbaba nyöszörög. Magához véve a babát eljut Ursushoz, a vén bölcs filozófus, orvos, vándorcirkuszoshoz, aki befogadja, és akinek társulatában ezentúl ők öten járják a vásárokat: Ursus, Gwynplaine (a nevető ember), Dea (a vak lány, akit a címszereplő a hóban talált) és Homo, a(z ember-) farkas. Sok szereplőt mozgató előadás, és a figurák mindegyike torz. Torz a testük, gátolt a nyelvük/hangjuk. Nehezen érthető a beszédük. Torz világ, rontott nyelvvel, a középpontban az arcára fagyott vigyorú bohóccal és a hosszú, fehér ruhás, légies vak lánnyal. Groteszk kép egy groteszk világról – gondolhatnánk kényelmesen hátradőlve a piros bársony székeinkben. Csakhogy Jeles András az előadás utáni közönségtalálkozón elmondta, hogy egy színházi előadás valahogy mindig meg kell hogy mutassa, hogy itt és most vagyunk, és a Nevető ember középkori – romantikus világában megjelennek azok a figurák is, akikkel naponta találkozunk az utcán, esetleg a tükör előtt… Gwynplaine és Dia (a romantikus színjátszás gesztusaival) Rómeó és Júlia erkélyjelenetét játssza. A háttérben egy nő és egy férfi (fiú és lány?) padon ülve a legvulgárisabb kifejezésekkel „beszélget”. A dialógust kb. így indítja a nő: Ne zaklassá, ne hívogassá! Engem te haggyá békén! Hogy nézel ki bazmeg?! Olyan vagy mint egy pitbull! Ezeknél a szavaknál ér Dea az „Ó, Rómeó, miért vagy te Rómeó” kezdetű szövegéhez. A két dialógus egyszerre zajlik tehát, hol egyiket halljuk erősebben, hol a másikat. Egy későbbi jelenetben fiatalok ülnek egymás mellett padokon, mint egy moziban, háttal a nézőtérnek, és egy kemény pornó jelenetet néznek egy kis képernyőn, miközben a reklámokból jól ismert szlogeneket mondogatják. Groteszk kép egy groteszk világról…

A rút és a szép kategóriáinak folytonos megkérdőjelezése, a többszörös jelentésrétegű (olykor ellentétes jelentésű) jelenetek teszik igazán izgalmassá az előadást. A Rómeó és Júlia-jelenetben ugyanis nem csak a háttérben zajló párbeszéd hat ellenpólusként vagy paródiaként, hanem Gwynplaine és Dea is, a maguk torzságukkal, nehezen érthető (beszédhibás) dialógusával.

............

A torzság és a rontott nyelv, a verbális kommunikáció gátoltsága volt talán a leggyakrabban visszatérő motívum az általam látott előadásokon. Műfaját és egész világát tekintve teljesen más előadás a Szputnyik Hajózási Társaság – Modern Színház-és Viselkedéskutató Intézet – Labor, nevű társulat Bérháztörténetek 0.1 című előadása (Bodó Viktor rendezésében), ahol végig Jeles András szavai jártak a fejemben, amelyeket arra a kérdésre adott válaszul, hogy miért problémás minden egyes alak a Nevető emberben. Azt válaszolta, hogy azért, mert a világ tele van bolond emberekkel. A Bérháztörténetekben visszatértek ezek a bolond emberek, de már nem a középkorból, hanem a szomszédságunkból. A történet szerint egy lakástulajdonos (Gyabronka József) próbálja kiadni a lakásait egy bérházban. És jönnek egymás után a bérlők, vagy csak nézelődők. Sokan vannak, de egy sincs normális közöttük. Leesünk a székről a nevetéstől, miközben nézzük az őrültebbnél őrültebb emberek történeteit. Bár egészen más a történet, és más korról (a máról) szól, a nyelvi korlátoltság megjelenik itt is. Időnként bejön az ajtón egy nő, akit senki nem ismer, és a lakástulajdonostól elnézést kér. Nagyon nehezen mondja ki, hogy mit akar, azt meg egyáltalán nem tudja megmondani, hogy miért kér elnézést. A tulajdonos persze nem érti miről van szó, de válaszolni sem tud, alig tudja többszöri próbálkozás után kimondani a szavakat. Az utolsó találkozásukon meg is fogalmazza, hogy amikor vele van, valahogy nem tud beszélni, nem tudja mozgatni a nyelvét. Vannak persze más beszédhibás szereplők is, és némely jelenetben időnként furcsán megnyújtják, nehezen ejtik ki a szavakat.

............

Az általam látott előadásokban a nyelv leginkább problémás kommunikációs eszközként volt jelen. Testtel: mozgással, és hanggal sokszor sokkolóbban és jóval többet mondtak a színészek. Ivo Dimcsev szövegei elképesztően bugyuták voltak, nagyon sokat is nevettünk, a szöveg mögött és a nevetés mögött viszont sokszor hátborzongató dermedtséget éreztem. Aminek az okát igazából megfogalmazni én sem tudom. Egy azonban biztos: amit Dimcsev csinál, azt csak a SZÍNÉSZ tudja megcsinálni. Amit ő csinál, számomra az a színművészet. Ehhez foghatót még soha életemben nem láttam.

Több előadás visszatérő témája volt a színház, a művészet. Nagyjából egy kérdésre leszűkítve: mi kell a közönségnek? A nevető ember torzsága, visszataszító külseje csábítja a legszebb nőt, a hercegnőt, aki az egyedüli hibátlan szépségű, hangú, beszédű alak az előadásban (aki ugyanakkor a belső tisztátalanságával szintén a fent említett végletes ellentétek megtestesítője). A belgrádi Bitef Színház Woyzeck-Hinkemann ügy című előadásában az egyik főszereplő (párhuzamosan látunk két történetet: Woyzeck és Hinckelman történetét) egy cirkuszhoz szegődik, ahol az a feladata, hogy élő patkányokat egyen. Mert ez az, ami a közönségnek érdekes. Ha vért lát. Ivo Dimcsev előadásában a vér nem áttételesen, témaként jelenik meg, hanem valóságosan. A Via Negativa (Ljubljana/Szlovénia) OUT című előadásának alapkérdése is a mit akar a közönség. A válaszkeresés pedig egészen botrányos, sokkoló volt sokak számára.

............

Mindent egybevetve, nagyon jó fesztivál volt, nagyon sok jó, sokféle előadással. Jó volt részese lenni annak az élménynek, hogy érdemes színházba járni, mert tudnak feltenni érdekesen, továbbgondolható kérdéseket. El tudom mondani ezekről az előadásokról, hogy nagyon szórakoztatóak, de mélyen megszólítóak is voltak. Volt 1-2 olyan előadás, ami után egyedül kell lenni, sétálni hosszasan még a hidegben is, mert az embernek elszámolnivalója, önmagával megbeszélnivalója van.