A kába középkorúság lett a szabadkai kulturális intézmények általános jellemzője. Ilyen körülmények között nem alkalmatlan az a kijelentés, amely a helyi Tanács – közművelődési és tájékoztatási ügyekkel megbízott – tagjának szájából hangzott el, miszerint Szabadkán a hagyományos kultúra a „legfontosabb”, s emellett a fiatalabb, s ugyebár a logika szerint ebből következően egyben vakmerő, szubverzív populáció meg kell hogy elégedjen az intézményen kívüli tevékenységgel és kénytelen hosszú harcot folytatni az újabb keletű, a kornak megfelelő, a dicső múlt emlékétől szabadult és a saját köldök nárcisztikus bámulásától mentes szenzibilitás legcsekélyebb érvényesítéséért is.

Szendi Gábort korábban már punk-ként értelmeztem, de legalább revolucionista képében gondoltam rá. Tényeket tár fel, gyógyszeripart buktatna meg, újra definiálja a bipoláris zavarokat és a depressziót, száz évig szeretne élni, és bizonyos benne, hogy Marx utódaiban zárta le a szaporodást.